Tűnődés október előtt
Az évek távolából az egyéni emlékek átfestik a közös képeket;
suttogások, halk, rebbenő szavak, emlékek, várakozás, elrontott életek—,
mind, mind a maga emlékeiben tárolt, törölt, majd újra átgyúrt igazát,
a megtörtént rideg, kegyetlen tényvalóságnál is hitelesebbnek éli át.
Volt, ki maradt, s megúszta, a másikat marasztalták — évekig várta a halált;
s volt, ki elment, s azóta, értve, vagy nem értve várja beteljesülni igazát.
Azon az őszön, alig félévesen — álmaimba, ha beszöknek kusza képek;
nem tudom hogy, mi, miért történik, hol vagyok, abban az álomban félek, félek…
Anyám majdhogynem osonva, menekülve
ment át naponta a városon, kerülve
a főtéren a hangos tömeget.
Időnként hallottak lövéseket.
Halkan beszéltek a kórteremben.
Anyám magába elégedetten
nyugtázta: amíg te itt fekszel,
nem keveredhetsz el a tömeggel…
… ó, az asszonyi túlélés örök számítása…
csak a család túlélésre gondol, semmi másra…
… almák voltak a kredenc szélén,
pirosak, apámtól véresek,
semmi közük a kint zajához
— „időben” történt a baleset…
Történetek, könyvek más-és más „évjáratban”,
úgy válogatnak ebben a korban, mint a boltban,
hogy saját igazukat hihetően mutassák;
— s mégis, annyiféle a vélt, valós igazság…
Az évek távolából az egyéni emlékek átfestik a közös képeket,
egyik világos, a másik ködös, a harmadik meg sincs —,
vagy mégis megvan neked? Egy történelemkönyven láttam egy képet,
hónapokkal később ismertem fel, hogy azon,
hol emberek álltak puskacső előtt, az a tér, az a hely, a szülővárosom.
Az idő felvegyít, a napi gyűrődés közönyössé tesz, meg az ellentétek,
az egymásnak ellentmondó, gyakran indulatos, magán- vagy pártos vélemények
betapossák ezeket a napokat, mint annyi mást, a hétköznapi közönybe;
összemosódik, halványul, megkopik, mint március, vagy az új kenyér ünnepe.
Beköltözött a pénz, a média-érdek minden fontos napba,
nem a lényeg, az ellenérvek kerülnek be az újságlapba.
Távolodik, bár az évben születtem —, és vajon azoktól
kik gyerekként sem tudtak arról az időről, arról a korról,
mit lehet várni ma ebben az oly ellentmondásos jelenben?
— mi maradt, mi lehet ma ebből az egyéni lélek-kredencben…
… az évek távolából az egyéni emlékek átfestik a közös képeket;
a gondolat-statisztikai átlag, számmá, adattá torzítja a lényeget…
Budapest, 2006. augusztus 13.
Őszelő*
Földanya hava
Már véget ért a nyári pihenés,
kemény padokkal vár az iskola,
s emlék csupán a vígságok sora.
Szabad vizeken nincs már feredés,
Lőrinc miatt a dinnye is oda,
és drótokon ül csivitelve, épp
útra készül, már megy a fecskenép,
mert várja messzi, déli otthona.
Szőlőhegyeken langy szél hegedül,
és szedőlányok hangján neveti,
hogy puttonyosra vár a telt kosár.
Szőlő levével teljen a pohár
— töltse Borszűrő Szent Mihály** teli —,
ha már a Nap is „Mérlegre” kerül!
***
Kisszőlősi Szánthó Lóránt
