18. fejezet

A szülői házhoz a déli órákban érkezett. A sofőrt megkérte parkoljon le a kanyarban, a patak mellett, és várjon rá. Olyan halkan és színtelenül beszélt, hogy alig lehetett hallani, amit mond. A lány mindig kedves volt a sofőrrel, de most egész úton alig szólt egy-két szót, azt is csak azért, hogy az útiránnyal kapcsolatos felvilágosításokat adja a férfinak. A türelmes, középkorú férfi megpróbálta párszor szóra bírni, de mikor látta, hogy próbálkozásai sikertelenek, megértette, hogy valami erősen foglalkoztatja Aurórát.

- Hamar végzek – szólt, ahogy kiszállt a kocsiból.

- Csak nyugodtan, nem sietek én – mondta a sofőr. – Legalább lesz időm cigarettázni. Különben is, csodálatos vidék, érdemes itt hosszabban időzni. Végezze csak nyugodtan a dolgát, kisasszony.

Ahogy az udvarba lépett, az emlékek mérges kígyókként kezdték lelkét marcangolni. A zaklatottságtól alig kapott levegőt. Vértelenné vált ajkait összeszorította. Ösztönei megfutamodásra késztették volna, de nem engedett az elemi félelemnek. Nem mehetett most el, hisz az úton végig töprengett, újból és újból átgondolt mindent és mindig ugyanarra a következtetésre jutott, nem engedhette meg magának, hogy most visszakozzon. Meg kellett tudnia az igazságot.

Ahogy a házhoz közeledett, lehetetlen volt nem észrevennie, hogy a valamikor gyönyörű gyümölcsös, most parlagon hever, az udvari vázák nincsenek gondozva, a zöldséges tele gyommal. Egy öreg kutya fáradtan felugatott a közeledtére. A reuma megtámadta már öreg csontjait és csak sántikálva tudott járni. Egyik szemén a kékes hályog akadályozta a látásban. Ahogy megszagolta a lányt, örömmel vadul csóválni kezdte a farkát, annyira, hogy egész teste belelódult, miközben hangosan nyüszített.

- Juki, kedves kutyám, hát megismertél?

Megvakarta a hűséges állat füle tövét, ott, ahol tudta, hogy szereti, közben nyugtalan pillantásokkal pásztázta az udvart, bejáratot. Sehol senki.

- Van itt valaki? – kiáltotta.

- Ki az? – jelent meg egy sovány alak a bejárati ajtóban.

A két nő ajkára fagyott minden szó a kölcsönösen okozott meglepetéstől.

- Mit keresel te itt? – ocsúdott fel előbb az anyja – Tűnj el rögtön, semmi keresnivalód errefele!

Auróra döbbenten nézte. Hová lett a csodálatos szépség, a ragyogás? Anyjának híresen szép teste megszáradt, elfonnyadt, és ami belőle megmaradt, mintha menten összeroskadni készülne. Szótlanul emelte tekintetét a kopasz fejre.

- Menj a fenébe! – kiáltott Francine, készen arra, hogy visszabújjon odújába.

- Nem megyek sehova addig, amíg nem beszélünk.

- Nekünk kettőnknek nincs miről beszélnünk! Semmi kedvem megadni neked az örömöt, hogy lásd a betegség mivé tett!

Beléptek a házba, Francine gyorsan a fejére tett egy olcsó parókát.

- Mi van veled? – kérdezte a lány, nem bírván együttérzését legyűrni.

- Hogy mi van velem? Éveken át rágtad a bensőmet, mint egy féreg, most meg azt kérdezed, mi van velem? Rákos vagyok. Örülsz most?

- Miért kéne örüljek? – kérdezte szomorúan a lány.

- Mert soha nem akartál semmi mást, azon kívül, hogy engem tönkre tégy! – rikácsolta ellenségesen az anya – De mindenható az isten, meghallgatta az imádságaimat és bűnhődsz most mindenért, évek óta bűnhődsz! Mikor a bulvárlapokból értesülök arról mennyire boldogtalan vagy, és hogy a boldogtalanságot nem bírod magadról ledobni, akkor megtelik a lelkem kielégüléssel, örömmel! Tényleg, hogy-hogy levakartad magad apuciról? Otthagyott mikor a szerecsen után vetetted magad?

- Miket beszélsz, miféle szerecsen?

- Ne tedd magad, hogy nem érted, amit mondok! A zenészedről beszélek! Jó mélyre süllyedtél, ha már arabokkal henteregsz! Még nálam is mélyebbre süllyedtél! Ha tudnád, milyen élvezetet okoz ez nekem! Mikor látom, hogy ez az élet itt, ezen a földön számodra csak a pokol! Nagyon helyes, fizess csak drágán a bűneidért!

- Először is anyám, ha már azt hiszed, hogy olyan jól informált vagy, hadd javítsalak ki. Tudd meg, hogy a „szerecsen” görög és nem arab. Nem mintha valami bajom is lenne az arabokkal, ők is emberek, akárcsak mi. De mit is beszélek itt neked? Mintha tudnád te, hogy mi a különbség egy arab és egy görög között. Fogalmad sincs, hol van Görögország. Soha életedben a bulvárlapokon kívül semmi mást nem vettél a kezedbe! Na mindegy.. És másodszor: tudd meg, hogy nagyon boldog vagyok vele, tehát ezt is elhibáztad! Ezt az embert szeretem és ő imád engem. Megtölti a lelkem tiszta érzésekkel, kimossa ereimből a mérget, amit te meg férjed-urad csöpögtettetek belém éveken át! De ami a legnagyszerűbb az egészben, hogy ezt a tökéletes kapcsolatot nem tudod megérinteni, bemocskolni!

- Azt te csak gondolod! – rikácsolta győzedelmes hangon az anya.

- Anyám, világosíts már fel valamiről, amit pici gyermekkorom óta nem értek és foglalkoztat. Miért gyűlölsz te engem a születésemtől fogva?—kérdezte látszólag nyugodtan Auróra, de hangjából kicsengett a mélységes fájdalom.

- Tönkretetted az életem, hát még mindig nem érted? Tudod, mi lennék ma, ha akkor nem maradok veled terhes? A felesége lennék, igen, az!

- Kinek a felesége?

- Hát Jacques-nak, természetesen, nem érted? A kezemben tartottam, szépségem teljesen elvakította, azt tettem vele, amit akartam. Mint veszett kutya, nyálát csorgatva követett. Ha nem robbantál volna az életembe, mint napsugaras időbe a szörnyű vihar, ma nagyasszony lennék! A fővárosban élhetnék ma, és minden kényelmem megvolna! Rózsaszínben és nem egy tyúkszaros tanyán telt volna le az életem! Olyan szép voltam, olyan tökéletes testem volt, hogy csakis ezt érdemeltem volna! Neked mi több van annál, ami valaha nekem volt, mondd csak! A kisujjamig nem érsz fel, te… És nem elég hogy minden álmom romba döntötted az érkezéseddel, pár évre rá még Andrét is elszedted tőlem te cafka! És utána a csúcs, nem elég mindez, elfoglaltad a helyet, ami engem illetne! Meghódítottad Jacques-t, első szerelmemet!

Hisztérikussá vált hangja az erős felindulástól hirtelen elfúlt, elakadt, mintha a levegőben kettétört volna. Egész testét megrázta a mélyről jövő köhögés. Bele kellett kapaszkodjon a konyhaasztalba, nehogy összeessen. Fuldokolni kezdett. Auróra egy pohár vizet hozott neki. Szomorúan látta milyen borzalmas állapotok uralkodnak a konyhában is, mindenen a nemtörődömség jele. Rothadás és penész szaga telepedett rá a házra.

- Az meg sem fordult a fejedben, hogy esetleg én semmiért nem vagyok hibás? - kérdezte Auróra összerázkódva - Én voltam a hibás azért, hogy megszülettem? Miért lettem volna felelős azért, hogy teljesen véletlenül abba a férfiba lettem szerelmes, akibe te is 18 évvel azelőtt? Honnan tudhattam volna valamit is a múltjából? Soha nem mondtál nekem semmit. Azt sem tudtam, hogy törvényen kívüli gyermek vagyok.

- Hibás vagy azért, hogy egyáltalán létezel! - sziszegte az anyja - De örülök, hogy ma megjelentél, és találkoztunk, még mielőtt meghalnék. Megadod végre az alkalmat, hogy megfizettessem veled André halálát, és megint a pokol sötét bugyraira küldjelek!

Auróra úgy állt, mint akit letaglóztak.

- Meghalt… Mikor?

- Ne tedd magad megint, hogy nem tudod! Felkötötte magát egy hónapja a börtönben! És ez is miattad történt!

A beteg szemeiben hirtelen új élet jele villant. Száját rosszindulatú vigyorgás torzította el, az egész alak még visszataszítóbbá vált. A vigyortól megnyílt kék ajkak közül sípolva jött ki a levegő.

- Ez az utolsó ajándék tőlem, ami megint a kétségbeesésbe és egyedüllétbe fog taszítani. Soha nem fogsz tudni ezután békességet találni! Ez az én utolsó átkom mielőtt elmennék! Tudd meg hát, hogy Jacques nem az apád! Ennyi ideje teljesen hiába szenvedsz! A legszebb éveidet elvesztegetted, és azért mert én így akartam! Most, miután már túllépett rajtad, és már nem szeret, nyugodtan elmondhatom! - hányta ki magából valósággal a szavakat, miközben szeméből sütött a gyűlölet– Hónapok óta olyan cicákkal bolondozik, akiknek te a nyomába sem érhetsz! Végre megint a régi énje lett, virágról virágra szálló csapodár pillangó! Minden héten más nővel van, látom a lapokban! – kotorászni kezdett egy fiókban – Nézd csak, itt vannak, minden kép itt van róla, mindet kivágom. Ha én nem tudtam magamnak megtartani, hát te sem fogod!

Auróra keményen küzdött a kitörni készülő éles fájdalommal. Féltékenység marta megint a belsejét. Anyja folytatta.

- Boldogtalanságoddal fogsz minden bűnödért megfizetni, minden bánatért, amit nekem okoztál! A kocka megfordult! És ez a boldogtalanság az én gyönyörűségem, éltető erő, ami cseppenként még ezen a világon tart!

A vér forrón dübörgött Auróra halántékaiban. Tartotta magát, nem akarta megadni azt az elégtételt az anyjának, hogy a szenvedéstől letaglózottan lássa.

- Anyám, igazi szörnyeteg lett belőled! De ki kell ábrándítsalak, nem mondtál semmi újat! Már régóta tudom, hogy nem Jacques az apám.

- Csak blöffölsz – próbálta meghökkenten sarokba szorítani a beteg nő.

- Nem blöffölök. Az apám Phillipe d’Argenter, nem úgy van?

- Honnan tudod? Senki sem tudta rajtam kívül! – őrjöngött dühében az anya.

- Én tudtam. Vagy tévednék?

- Nem, ő az – omlott össze Francine.

- És miért nem mondtad meg neki, hogy terhes maradtál? Ő is arisztokrata, tökéletesen beleillett volna magasröptű terveidbe – vetette oda látszólag könnyedén Auróra, de minden érzékszerve megfeszülve várta az igazságot, amire kicsi kora óta vágyott.

- Á, könnyelmű alak volt. Mikor elege lett belőlem, odavetett a barátjának, mint egy játékszert.

- Vagyis nem tud semmit?

- Akkor nem volt időm vele beszélni erről, mert mire rájöttem volna, hogy baj van, ő már elment, utána meg.. már mondtam.

- Így hát mindent Jacques nyakába akartál varrni, de az öreg nem hagyta magát, és külföldre küldte a fiát, ugye?

- Azt akartam legyen az övé a gyermek, hisz szerettem! – üvöltötte szinte eszét vesztve Francine, miközben szemét ellepték a könnyek és egész testét vadul megrázta a feltörő zokogás.

Talán ez volt az egyetlen alkalom, mikor lánya előtt emberi arcát mutatta. Talán valóban ő volt az egyedüli férfi, akit igazán szeretett. . . . ki tudja?

- Átkozott voltál, még mielőtt megszülettél volna! – szedte össze támadó erejét utoljára a nő – És átkozott maradsz egész életedben! Az átok, mely téged súlyt, mindenkire száll aki a közeledbe kerül! Gyűlöllek! Tűnj már végre el az életemből!

Mielőtt Auróra véglegesen elszakította volna az epével átitatott köteléket, anyjának pontos mását mélyen, agya egy rejtett zugába véste. A látvány annyira sajnálatra méltó, és egyben visszataszító volt, hogy automatikusan művészként is megélte, fejében rögtön megszületett a szobor, melyről nem tudta, hogy a jövőben hírnevet fog neki szerezni. A szépség és a szörnyeteg.

A szobornak két oldala lesz – röpültek önkéntelenül a gondolatok a fejében – két teste, amelyek sziámi ikrek módjára össze lesznek nőve. Egyik felén a csodálatos szépségű, ragyogó fiatal Francine telt idomaival, másik felén az árnyék, amivé vált. Emlékeibe véste anyja testi és lelki leromlott állapotát. Sovány tagjai, csontjain lógó bőre, üres zacskókhoz hasonlóan hasára csüngő mellei, betegségmarta arca, gyűlölettől és rosszindulattól csillogó szemei melyek azt keresik folyton, hogyan röpíthetik méregbe mártott nyilait áldozatára.

- Hát nagyon sajnállak Francine. Valóban sokat szenvedhettél életedben, ha most ennyi epét fröcskölsz magad köré, mikor fél lábbal már a sírban vagy.

- Nem mész te a fenébe? – üvöltött az anyja – Soha életemben nem akarlak újra látni!

*

Amikor Auróra az udvart maga mögött hagyta, teljesen sokkos állapotba került. A felindulás elárasztotta egész testét, megbetegítette. Ennyi év alatt, a pszichoterápiának és az alkotásnak köszönhetően sikerült továbblépnie, meggyógyítania a sebeket, amiket mostohaapja bántalmazása okozott. De soha, soha nem fogja tudni magában legyűrni a fájdalmat, amit anyja iránta érzett gyűlölete okozott és okoz. Nyögött a kétségbeeséstől. A keserűség, ami a lelkében lávaként forrongott olyan mérhetetlenül óriási volt, hogy nem tudta, eddig hogyan is férhetett el. Könnyei patakokban kezdtek ömleni, testét vadul rázta az őrjöngéshez hasonló, viharos zokogás. Mindent megsiratott: keserves gyermekéveit, az anyai szeretet hiányát, sírt a visszautasítás miatt, ami jeges béklyóba kötötte egész eddigi életét, és ami válaszfalakat emelt önmaga és a férfiak szerelme, barátai szeretete közé. Addig sírt, amíg mindent kiürített és nem maradt semmi, üresnek érezte magát, mint kiürített doboz. És ekkor hirtelen megint rátört az erős vágy, hogy véget vessen az életének. Most rögtön. Meghalni itt és most, nem érezni a magányt, az elutasítást, a kétségbeesést, ezt az őrült fájdalmat!

- Nem bírok így élni.. Egyszerűen nem bírok, nem akarok ilyen életet..- kiáltott benne egy hang, miközben léptei automatikusan a Kastély tavához vitték.

- Itt kellett volna mindennek befejeződnie, évekkel ezelőtt - gondolta.