Haiku mester szeretnék lenni… Könnyen megtörténhet, hogy sikerül… Talán mindenem megvan, ami szükséges hozzá. Kisarjadt készségeim már akadnak imitt-amott. Pl. Nem „csinálom” a verseimet, hanem hagyom csendesen megszületni őket. Megvárom, míg egyé válik a téma és a lényeg, a gondolat és az átérzés. Ebben intellektuális nászt sejtet az énem. Az is, mert napvilágra bújik egy vers…
Reméljük ez kedvező előjel a haiku írásához… Annyit már eddig is tudtam, hogy ez több mint versforma: önálló műfaj. Ezért határoztam el: Igen, szeretnék haiku mester lenni, különösen erősödik bennem ez az elhatározás, amióta megismertem Ametiszt, és az ő szép alkotásait. (Ő egy kedves költőnő, kitűnő haiku verseket ír…)
Felkutattam a legfontosabb tudnivalókat. Így akadtam rá Benits Péter tanulmányára, aki azt írja, hogy a régi Japánban gyakori dolog volt, hogy szerzetesek, szamurájok, kereskedők időnként összeültek egy közös versírásra. Ezt a társasági költészetet eleinte pusztán időtöltésként művelték.
A szerző, a műfaj máig legnagyobbnak mesterének Macuo Basót (1644-1694) tartja. Bár nem ő találta fel a haikut, de ő emelte az önművelés rangjára.
"Fordulj a fenyőhöz, ha többet akarsz tudni a fenyőről, és menj a bambuszhoz, ha a bambuszról akarsz tanulni. Eközben el kell hagynod önző magadba feledkezésedet, különben csak ráerőszakolod magad a vers tárgyára, és nem tanulsz tőle.
A vers akkor születik magától, ha te és a tárgy eggyé váltok, és ha elég mélyen belemerülsz a tárgyba ahhoz, hogy megláss benne egyfajta rejtett derengést.
Akármennyire ékesszóló legyen is a versed, ha az érzés, amelyből fakad, nem természetes - vagyis te és a tárgy különállóak vagytok - akkor költészeted nem valódi, csupán sajátos utánzat.
Ne a mesterek lábnyomát kövessétek, hanem azt, amit ők is kutattak!" (Macuo Basó - a haiku nagymestere)
A különböző tanulmányokból megtudtam, hogy kellő önfejlesztés, önformálás szükséges ehhez a „költői mesterséghez”. Akkor vagyunk képesek egyre jobb verseket írni, ha nemcsak a haikut, de saját személyiségünket is faragjuk, alakítjuk, s ezzel közelebb jutunk a bölcsességhez.
Basó például, negyvenéves koráig, állítólag, nem volt több egy rutinos költőnél. Egy tűzvészben elveszítette minden földi vagyonát, és vándorútra kelt, ami élete végéig tartott. Ő volt az első hadzsin, aki életformává tette a versírást.
Mire is tanít a haiku? Művelője csak kitartó, éber figyelemmel tud rátalálni a haikupillanatra. Tulajdonképpen arra a képre, a hatást gyakorló látványra, amelyet érdemes egy 5-7-5-ös sorképletű, 17 szótagos, olyan versbe formázni, amelyik túléli a költőt, és évszázadok múlva is „friss és életerős” lesz.
De mitől valódi egy haiku? Basó szerint attól, hogy visszhangot kelt az olvasóban: továbbrezeg benne, amikor "kicsomagolja" a pillanatba sűrített látványt. A legjobb haikuk átlépik az időt, és több földrésznyi távolság ellenére is kifejezők, beszédesek:
Fenséges a csend!
Sziklákat átitató
tücsökcirpelés.
A haiku fontos mutatója és költői ereje, a személytelenség. Az igazán sikerült darabokban a szerző "névtelen", háttérben marad, személyisége pedig, csak közvetítő szerepet játszik, abban hogy papírra kerüljön az a vers, amit a természet már megirt. Az eddig általam írt haiku versek többsége ezek szerint nem autentikus ihletésű, (pl. Szállj az utadon / mint szellem az éjjen át, / s elvész az élet...) mert személyiséghez köthető jellege nyilvánvaló.
Basó két dolgot hangsúlyoz a haiku írásánál: a szépséghez való hűséget és azt a törekvést, hogy a mulandót úgy villantsa fel, hogy az sugallja a múlhatatlant. Én így képzelem:
Bogár vergődik
vadászó pók fonalán
s elhal az idő.
Egy ismert japán haiku, amely egy templom bronzharangjának és a rajta szendergő lepkének az ellentétét emeli ki, persze sokkal kifejezőbb.
A klasszikus haiku esztétikai alapelvei közül az egyik legfontosabb az „éppen ilyen” elve: a tárgy "felmutatása" a maga valóságában, szépítés, díszítgetés nélkül:
Vihar közelít.
Már a csigaházon is
átfütyül a szél.
A következő elv a "nagy" megragadása a "kicsin" keresztül. A tömör utalás, a sűrítés és a kihagyás, a sejtetés sokkal inkább megfelel a haiku természetének:
Az ősz testéről
elhullajtott magvakban
érik a meleg.
A terjedelmi korlátok miatt számos dolog kimondatlanul marad, a haikuban sok részlet a hiányával van jelen. Ezért is tartják pontszerű versnek, amelynek ereje centripetális, vagyis magához vonz az olvasó képzeletéből minden le nem írt részletet.
A szerző négy közelítésmódot, ill. lelkiállapot sorol fel tanulmányában:
„A szabi-típusú haikuk a dolgok magára hagyatottságát, egyedülvalóságát emelik ki:
Varjú vert tanyát
elkorhadt, aszott ágon
őszi éjszakán.
A vabi-típusba tartozók mindig valami köznapi dolgon keresztül ismerik fel az egyetemest, a törvényszerűt:
Fehér krizantém.
Bimbódhoz a legkisebb
porszem sem érhet.
Az avare-típusba tartozó haikuk a lények és dolgok szükségszerű elmúlásáról, ill. az elmúlás nemes elfogadásáról szólnak:
Kámforfa-harmat
könnycseppenként hullik a
bíborszegfűkre.
A legritkább típus a júgen, ezek a versek a természet szó szerint káprázatos pillanatait örökítik meg:
Lehullott szirom
repül vissza az ágra?
Csak egy lepke volt.
Természetesen minden esztétikai alapelvnél fontosabb a haiku megéltsége és hitelessége, a téma megragadásáért kifejtett szellemi erőfeszítés.”
Próbálkozásaim közben kezdtem megsejteni, hogy a magyar nyelvben helyét kereső haiku, miként kapaszkodhat meg nyelvünk egyedi sziklázatán. A magyarul írott haikunak nemcsak a versforma eredeti szabályait kell magába olvasztania, hanem a magyar versírás klasszikus rendszerében is életteret kell keresnie. Csak példaként említem, hogy ebben a rövidke versformában is lehet követelmény a ritmus, az újabb formátumoknál, ahol tirádák jelennek meg, a rím is, stb. Persze ez újabb nehezítő fokozat. De meg lehet tanulni. Ha valami megszólít a természetből, és igaznak, örökérvényűnek tartod, úgy érzed, megragadható úgy, hogy a tartalom valahonnan valahová tartson, megérik benned a szavak ritmusa és öncélú csillogás nélküli zenéje, ha a rímeid a jelentéssel lépést tartanak..., sikerülni fog.
Ezért mondhatta Basó egyik tanítványának a következőket:
„Aki egész életében ír három-négy-öt valódi verset, az már haikuköltő. Aki pedig eljut tízig, az mester."
Végezetül álljon itt egy példa a klasszikusnak még nem mondható, de közelítő, haiku verseimre. Ez a Kalákából is jól ismert Baráth Judith művésznő engedélyével készült. (Több alkotásához is, folyamatosan írok verseket):
Megdermedt vagy megfagyott
Nincs semmi ott, nem mozog,
