| A rántottleves-zsírtól piros a
költő bajsza. |
| Üvöltene: elég volt az űr
Pegazus-hajsza! |
| A csillagokon futni, mintha
forró fénylápon |
| ugrándoznál loholva, a fű-ecset
buckákon: | |
| mintha nagy szöcske pattan
kalászfejről kalászra, |
| a rózsaszirom-szárnyas
szalma-gép, hang halásza, |
| a kosfejű nedvszáraz ugróvillás
nap-hárfa. |
| S néz a galaxis-téboly a
Pegazus-vadászra! | |
| Elég volt, már elég volt!,
kínból, történelemből, |
| a gyűlölet-kriptából,
gyászemberiség-szennyből, |
| koromból és aranyból,
szólánc-vulkánszülésből. | |
| Kifelé töpörödve, befelé
tágasulva |
| a bennem-barlangokban Természet
s Isten-hulla, |
| halandóság s öröklét rohad
egymásba
fúlva. | | |
| Mert elég volt, elég volt:
szegénységből, hiányból, |
| származás-elnyomásból, a
gőg-fajtisztaságból, |
| a készpénz-szívű hálós
pökhendiek hadából, |
| a hörgő párduc-nyájból, juh-arcú
nem-hazámból! | |
| Mintha égő gyufával éj-pettyköd
szárnyú lepke |
| röptető bársony-lapját sütik
tűz-lisztté esve, |
| tevenyakú fátyolka hajszáleres
zöld tollát, |
| a zöld babhüvely-hegyes, cirmos
fátyolvitorlát | |
| s röhög a gyilkos fickó,
test-kínnak nem irgalmaz |
| s ráng markában az izzó
háromszög-parázshalmaz |
| s lobog a rovarcsontváz, s ikrás
szem:
sülttojás-csönd. | |
| Így égetsz sorsom: Isten! Függő
fénypárám: éj-fönt. |
| Nem hiszlek Lét-Mögötti! Úgy
szeretsz hogy haragszol? |
| De gyermekkor-szívemben hajnali
nagyharang
szól. | | |
| Hisz én is voltam gyermek!
Szárnyas csikómon ülve, |
| mint arany-kitincsontváz
gyöngy-sarló lódarázson, |
| fénypetty torpáncél-nyergen,
szárnyközti szőr-parázson, |
| zöld nádtorok-szűzhártyán
tűzszállal
hegedülve. | |
| S röpültem darázs-tarkón
fagy-fekete űr-tömbök |
| vak éj-üregeiben táltos
darázs-lovammal |
| s jégpáncél kérgesült rám,
vér-ingem pára-hajnal |
| s háromdimenziós tűz-hálótérben
láz-gömbök. | |
| S szálltam a mindenség-gyász
végtelen gömbterében |
| vacogó ihlet-szívvel, nádhegedűm
rezgetve: |
| a cső-lék selyemhangszált, jajt
űzve zöld
zengéssel | |
| és megvágott az ének, mintha
játszanék késsel |
| s világ-kíváncsiságom
lánghit-szívbe temetve! |
| Jaj, világ-szülés,
kozmosz-temető
gyermekvérben! | | |
| Hát ezért üttök engem? Mert a
Mindent akartam? |
| S vad lángszóró-lövéstek habdühe
meghalt rajtam? |
| Nem perzselődtem szénné,
füst-lomb hamu-kupaccá, |
| mint hulla-kemencében
parázs-szék halott
porrá. | |
| A Mindenség volt minden reményem
és hatalmam! |
| S az Isten-előtt-semmi
virágoskertje abban! |
| s az Isten-mögött-semmi
csönd-hólyag szívverése, |
| mint rovartest-szívzacskó
páncél-mély
működése. | |
| Minden ami sors, élet, minden
ami halál lett, |
| az élőből halottá, a halálból
életté |
| s a Földgolyó-tömegbe, vízbe,
űrbe temetve: | |
| csillag, sárkánygyík, sas, sün,
cet, zsiráf, ember-kezdet |
| s Jézusként fölszögezve akartam
bűntelenné |
| megváltani az embert. Poklából
kitemetve. | | |
| Szolgálni téged árva fajtám:
Emberiségem! |
| Te népek sokasága szenvedés,
gyász, szegénység, |
| te Földgolyót beszövő
szívekből-font gömbháló, |
| te megmaradás-mámor,
Földre-száműzött
szégyen. | |
| Szerelmes, utód-nemző, apadt,
bűn-buja, gyönge, |
| te bánat-kutak éje,
fényseb-lépviasz-éhség, |
| te gyilkoló, öldöklő, részeg,
hülye, zabáló, |
| erős, tudós, kutató,
Krisztus-szem
vérvíz-gyöngye. | |
| Mert amit én akartam: az ti
voltatok, népek |
| egyede, tömegei, hörgők máglyán,
kereszten. |
| Akartam arany-csókot adni az
ember-létnek! | |
| Mindent, mit a Természet
kivajúdott magából: |
| csillagot és virágot, állatot az
ős-lángból! |
| Szakadék-sziklán függök. Jobb
lesz, ha
eleresztem? | | |
| Jobb lesz, ha eleresztem, amire
ráragadtam, |
| levelibéka-lencsés ujj-ízekkel
tapadtam, |
| mint az a zöld-láng könnycsepp
csipkés falevél-élre, |
| a csecsemőszem-rügyes: kő-uszony
peremére. | |
| S hullok sziklatű-csontváz
szeplős éjűr-haltestben, |
| sikoltás-szöggel lógva a
levegő-kereszten |
| s nincs ejtőernyő rajtam,
varrt-cellás légyszem-párna, |
| hogy kötél-kürtjén ringva essek
a túlvilágra. | |
| S csak én leszek halott rom.
Minden ami utánam |
| maradt a volt-világban: virágzik
és tenyészik, |
| nemz, szül, növekszik, erjed, él
Semmi-Szívbe
zárva. | |
| Mint szappanbuborékban. S
árny-szilánkom árny-nyálban. |
| S az ikrás légyszem-gigász
pontszemei nem értik |
| a tükör-gyászt: nélkülem a
Kozmosz-tűz lett
árva. | | |
| S hullok az alvilágba, zöld
levegő-torokba |
| s nincs kéz, szerkezet-tiltás,
mi zuhanásom fogja, |
| halálból-mentő fogsor,
szél-ingem súlyát hordva, |
| mint a kutya vak kölykét, a
gyűrt nyakbőrt
harapva. | |
| Hát-ernyőm, vagy has-ernyőm,
kinyíló ülő-ernyőm, |
| amin fékezve lógnék: cellás
légyszem-esernyőn |
| s hólyag-hártyásra száradt
buborékcsokor-légyszem, |
| befűzött látás-párna óvná
ereszkedésem. | |
| S zsinór-tölcsérén lengve jutnék
a talaj-túlra, |
| pihepehely lágy omlás-örvénnyel
halál-múltba. |
| De mint meteoritkő a Földgolyóba
dörren: | |
| fölrobban, ég és éget mindent
tölcsér-gyűrűben. |
| És nemcsak ő pusztul el! A
titán-lény Természet |
| párolog el a Földről. S nem
tudja mi a
végzet. | |
| A kétméteres legyek,
szitakötő-gigászok, |
| a százkilós varangyok,
cédrus-nagy hangya-csápok, |
| a zsurló-pikkelyerdők,
csipkekő-gyíksárkányok: | |
| a szupernova-tűzcsók
aranygyász-ütközésben! |
| Nincs fényrög-halálfékem:
paplan-gombafürt-légyszem. | | |
| Mert árva minden árva, önmagában
tenyészik |
| létté-egybeszövötten és mégis
külön-egyenként, |
| gömb-terpedéshálóban lángoló
éj-szövetként: |
| ami száraz és nedves, ami nem
vérzik s vérzik. | |
| Csillag, kő, növény, állat, víz,
fagy, fény, sors-törekvés, |
| elevenszülő, emlős, petét tojó,
virágpor, |
| szárnyas, uszonyos, kagylós,
vulkán: lávát harákol, |
| emberiség-mítoszjaj,
élet-halál-tülekvés. | |
| Minden, ami takonyból, nyálból,
érc, márványszikla, |
| a tonna-szívű őshús,
enyv-szem-titán rojt-éjjel, |
| keletkező égitest,
metagalaxis-felhő: | |
| mint önmagából bilincs,
szégyen-virágzás titka, |
| élő szövedék-halál! S föltámad
ha a költő |
| ránéz burok-törő és bűn-megváltó
szemével! | | |
| Árva akit nem látnak, árva
minden lét-ablak |
| a föld fölött, a földben,
folyamban, óceánban, |
| talajon, levegőben, poklon-át
túlvilágban: |
| ha a szem-bozót néző lét-hűtlen
kút, közöny-vak. | |
| Akár a légy s rovarszem többezer
lencse-pontja, |
| a szaruüveg-mohás befűzött
moha-csomag, |
| amely szikrázva dülled, mint egy
csokor őscsillag |
| s terében nincs szolgálat, csak
éhség
motor-gondja. | |
| Mert minden önmagában erjed, nő,
szül, gyarapszik, |
| nemz, gondoz, etet, meghal, függ
sziklasúly-tömeggel, |
| mered, vadászik, őröl. S nem tud
látó
vers-szóról. | |
| S űrbe-temetve, árván, tétova
hömpölyöggel, |
| buján alak-változva
tenyész-hálóval habzik: |
| ha már az Emberiség kihalt a
Földgolyóról. | | |
| Mert csak az, amit látunk, az
van, az az öröklét, |
| akár csontváz a földben, vagy
talajon burjánzó, |
| vagy tengerben gomolygó,
víz-gyomorban virágzó |
| kis fényszerkezet-hintó, retinán
aranyszekér. | |
| És szem a képzelet is,
kozmosz-végtelen szem-lét, |
| látomás-szemgolyótól él a
világ-teljesség |
| ha szemeddel szólítod,
szem-érintésed bőség, |
| mint égitest-tolongás habláza
világfehér. | |
| A Minden kéri: szólj rá, érintsd
meg látásoddal, |
| mint a kigyűrt csigaszem
toronyzár-bimbójával |
| fűszál-él zöld vonalát,
fűszárcső
bütyök-csontját. | |
| S árvaságából fölszáll, mint
Jézus a kripta-hal |
| bomlásbűz-barlangjából
Grűnewald-szivárvánnyal: |
| üstökösláng-Megváltó. Gyíkbőrt
vedlik:
halálát. | | |
| Mert addig minden mintha sírba
zárva heverne, |
| önmaga sírja léte, temetve
önmagába, |
| a tűz és a burjánzás, a
láthatatlan máglya, |
| a mélybozont-atomlét halálába
tekerve. | |
| Kloákán tojást szülő, az ikrát,
petét tojó, |
| vaginán vérrel, nyállal
újszülöttet kigyűrő, |
| élő, kristály, atomrács,
neutron-téboly erő, |
| Isten szívhabja: növény,
csillag-őstér
űrhajó. | |
| Önmaga koporsója, sírja és
temetője |
| minden ami anyagból, hisz
halál-tokba zárva, |
| halál-virágzás Kozmosz a
tér-teremtő idő. | |
| S szabad lesz a haláltól, mint a
Lét Teremtője, |
| magány-tojását törve,
éj-ruhájából kinő: |
| hogyha ránéz a költő, hogy ne
legyen oly
árva! | | | |