A föltámasztás gyötrelme

 

1.

A rántottleves-zsírtól piros a költő bajsza.
Üvöltene: elég volt az űr Pegazus-hajsza!
A csillagokon futni, mintha forró fénylápon
ugrándoznál loholva, a fű-ecset buckákon:
mintha nagy szöcske pattan kalászfejről kalászra,
a rózsaszirom-szárnyas szalma-gép, hang halásza,
a kosfejű nedvszáraz ugróvillás nap-hárfa.
S néz a galaxis-téboly a Pegazus-vadászra!
Elég volt, már elég volt!, kínból, történelemből,
a gyűlölet-kriptából, gyászemberiség-szennyből,
koromból és aranyból, szólánc-vulkánszülésből.
Kifelé töpörödve, befelé tágasulva
a bennem-barlangokban Természet s Isten-hulla,
halandóság s öröklét rohad egymásba fúlva.
 

2.

Mert elég volt, elég volt: szegénységből, hiányból,
származás-elnyomásból, a gőg-fajtisztaságból,
a készpénz-szívű hálós pökhendiek hadából,
a hörgő párduc-nyájból, juh-arcú nem-hazámból!
Mintha égő gyufával éj-pettyköd szárnyú lepke
röptető bársony-lapját sütik tűz-lisztté esve,
tevenyakú fátyolka hajszáleres zöld tollát,
a zöld babhüvely-hegyes, cirmos fátyolvitorlát
s röhög a gyilkos fickó, test-kínnak nem irgalmaz
s ráng markában az izzó háromszög-parázshalmaz
s lobog a rovarcsontváz, s ikrás szem: sülttojás-csönd.
Így égetsz sorsom: Isten! Függő fénypárám: éj-fönt.
Nem hiszlek Lét-Mögötti! Úgy szeretsz hogy haragszol?
De gyermekkor-szívemben hajnali nagyharang szól.
 

3.

Hisz én is voltam gyermek! Szárnyas csikómon ülve,
mint arany-kitincsontváz gyöngy-sarló lódarázson,
fénypetty torpáncél-nyergen, szárnyközti szőr-parázson,
zöld nádtorok-szűzhártyán tűzszállal hegedülve.
S röpültem darázs-tarkón fagy-fekete űr-tömbök
vak éj-üregeiben táltos darázs-lovammal
s jégpáncél kérgesült rám, vér-ingem pára-hajnal
s háromdimenziós tűz-hálótérben láz-gömbök.
S szálltam a mindenség-gyász végtelen gömbterében
vacogó ihlet-szívvel, nádhegedűm rezgetve:
a cső-lék selyemhangszált, jajt űzve zöld zengéssel
és megvágott az ének, mintha játszanék késsel
s világ-kíváncsiságom lánghit-szívbe temetve!
Jaj, világ-szülés, kozmosz-temető gyermekvérben!
 

4.

Hát ezért üttök engem? Mert a Mindent akartam?
S vad lángszóró-lövéstek habdühe meghalt rajtam?
Nem perzselődtem szénné, füst-lomb hamu-kupaccá,
mint hulla-kemencében parázs-szék halott porrá.
A Mindenség volt minden reményem és hatalmam!
S az Isten-előtt-semmi virágoskertje abban!
s az Isten-mögött-semmi csönd-hólyag szívverése,
mint rovartest-szívzacskó páncél-mély működése.
Minden ami sors, élet, minden ami halál lett,
az élőből halottá, a halálból életté
s a Földgolyó-tömegbe, vízbe, űrbe temetve:
csillag, sárkánygyík, sas, sün, cet, zsiráf, ember-kezdet
s Jézusként fölszögezve akartam bűntelenné
megváltani az embert. Poklából kitemetve.
 

5.

Szolgálni téged árva fajtám: Emberiségem!
Te népek sokasága szenvedés, gyász, szegénység,
te Földgolyót beszövő szívekből-font gömbháló,
te megmaradás-mámor, Földre-száműzött szégyen.
Szerelmes, utód-nemző, apadt, bűn-buja, gyönge,
te bánat-kutak éje, fényseb-lépviasz-éhség,
te gyilkoló, öldöklő, részeg, hülye, zabáló,
erős, tudós, kutató, Krisztus-szem vérvíz-gyöngye.
Mert amit én akartam: az ti voltatok, népek
egyede, tömegei, hörgők máglyán, kereszten.
Akartam arany-csókot adni az ember-létnek!
Mindent, mit a Természet kivajúdott magából:
csillagot és virágot, állatot az ős-lángból!
Szakadék-sziklán függök. Jobb lesz, ha eleresztem?
 

6.

Jobb lesz, ha eleresztem, amire ráragadtam,
levelibéka-lencsés ujj-ízekkel tapadtam,
mint az a zöld-láng könnycsepp csipkés falevél-élre,
a csecsemőszem-rügyes: kő-uszony peremére.
S hullok sziklatű-csontváz szeplős éjűr-haltestben,
sikoltás-szöggel lógva a levegő-kereszten
s nincs ejtőernyő rajtam, varrt-cellás légyszem-párna,
hogy kötél-kürtjén ringva essek a túlvilágra.
S csak én leszek halott rom. Minden ami utánam
maradt a volt-világban: virágzik és tenyészik,
nemz, szül, növekszik, erjed, él Semmi-Szívbe zárva.
Mint szappanbuborékban. S árny-szilánkom árny-nyálban.
S az ikrás légyszem-gigász pontszemei nem értik
a tükör-gyászt: nélkülem a Kozmosz-tűz lett árva.
 

7.

S hullok az alvilágba, zöld levegő-torokba
s nincs kéz, szerkezet-tiltás, mi zuhanásom fogja,
halálból-mentő fogsor, szél-ingem súlyát hordva,
mint a kutya vak kölykét, a gyűrt nyakbőrt harapva.
Hát-ernyőm, vagy has-ernyőm, kinyíló ülő-ernyőm,
amin fékezve lógnék: cellás légyszem-esernyőn
s hólyag-hártyásra száradt buborékcsokor-légyszem,
befűzött látás-párna óvná ereszkedésem.
S zsinór-tölcsérén lengve jutnék a talaj-túlra,
pihepehely lágy omlás-örvénnyel halál-múltba.
De mint meteoritkő a Földgolyóba dörren:
fölrobban, ég és éget mindent tölcsér-gyűrűben.
És nemcsak ő pusztul el! A titán-lény Természet
párolog el a Földről. S nem tudja mi a végzet.
A kétméteres legyek, szitakötő-gigászok,
a százkilós varangyok, cédrus-nagy hangya-csápok,
a zsurló-pikkelyerdők, csipkekő-gyíksárkányok:
a szupernova-tűzcsók aranygyász-ütközésben!
Nincs fényrög-halálfékem: paplan-gombafürt-légyszem.
 

8.

Mert árva minden árva, önmagában tenyészik
létté-egybeszövötten és mégis külön-egyenként,
gömb-terpedéshálóban lángoló éj-szövetként:
ami száraz és nedves, ami nem vérzik s vérzik.
Csillag, kő, növény, állat, víz, fagy, fény, sors-törekvés,
elevenszülő, emlős, petét tojó, virágpor,
szárnyas, uszonyos, kagylós, vulkán: lávát harákol,
emberiség-mítoszjaj, élet-halál-tülekvés.
Minden, ami takonyból, nyálból, érc, márványszikla,
a tonna-szívű őshús, enyv-szem-titán rojt-éjjel,
keletkező égitest, metagalaxis-felhő:
mint önmagából bilincs, szégyen-virágzás titka,
élő szövedék-halál! S föltámad ha a költő
ránéz burok-törő és bűn-megváltó szemével!
 

9.

Árva akit nem látnak, árva minden lét-ablak
a föld fölött, a földben, folyamban, óceánban,
talajon, levegőben, poklon-át túlvilágban:
ha a szem-bozót néző lét-hűtlen kút, közöny-vak.
Akár a légy s rovarszem többezer lencse-pontja,
a szaruüveg-mohás befűzött moha-csomag,
amely szikrázva dülled, mint egy csokor őscsillag
s terében nincs szolgálat, csak éhség motor-gondja.
Mert minden önmagában erjed, nő, szül, gyarapszik,
nemz, gondoz, etet, meghal, függ sziklasúly-tömeggel,
mered, vadászik, őröl. S nem tud látó vers-szóról.
S űrbe-temetve, árván, tétova hömpölyöggel,
buján alak-változva tenyész-hálóval habzik:
ha már az Emberiség kihalt a Földgolyóról.
 

10.

Mert csak az, amit látunk, az van, az az öröklét,
akár csontváz a földben, vagy talajon burjánzó,
vagy tengerben gomolygó, víz-gyomorban virágzó
kis fényszerkezet-hintó, retinán aranyszekér.
És szem a képzelet is, kozmosz-végtelen szem-lét,
látomás-szemgolyótól él a világ-teljesség
ha szemeddel szólítod, szem-érintésed bőség,
mint égitest-tolongás habláza világfehér.
A Minden kéri: szólj rá, érintsd meg látásoddal,
mint a kigyűrt csigaszem toronyzár-bimbójával
fűszál-él zöld vonalát, fűszárcső bütyök-csontját.
S árvaságából fölszáll, mint Jézus a kripta-hal
bomlásbűz-barlangjából Grűnewald-szivárvánnyal:
üstökösláng-Megváltó. Gyíkbőrt vedlik: halálát.
 

11.

Mert addig minden mintha sírba zárva heverne,
önmaga sírja léte, temetve önmagába,
a tűz és a burjánzás, a láthatatlan máglya,
a mélybozont-atomlét halálába tekerve.
Kloákán tojást szülő, az ikrát, petét tojó,
vaginán vérrel, nyállal újszülöttet kigyűrő,
élő, kristály, atomrács, neutron-téboly erő,
Isten szívhabja: növény, csillag-őstér űrhajó.
Önmaga koporsója, sírja és temetője
minden ami anyagból, hisz halál-tokba zárva,
halál-virágzás Kozmosz a tér-teremtő idő.
S szabad lesz a haláltól, mint a Lét Teremtője,
magány-tojását törve, éj-ruhájából kinő:
hogyha ránéz a költő, hogy ne legyen oly árva!