Az erdő szélétől nem messze, sűrű bokrok között húzódik meg a ház. Falai hófehérre meszelten kukucskálnak ki a poros erdei útra. Ablakában piros muskátlik kacsingatnak, szinte csalogatják a néha arra tévedőket. Olyan ritka
errefelé a vendég, mint a fehér holló. A nagy csendet csak a fák lakóinak hangja zavarja meg, s az öregasszony, aki a ház előtti kispadon ül, észre sem veszi, hogy unokája megérkezett. Kezét a nap sötétbarnára festette, lehet, hogy nem is ebben az esztendőben, hanem évtizedek óta barnul, a tél meg nem elég hosszú, hogy hófehérré varázsolja. Hogyan is tudná? A ráncok közé már úgy beköltözött a nap színe, hogy onnan csak egy nagy betegség venné ki. Attól meg az isten mentsen, mert ki gondozná őt, itt a világ végén? A fiatal leányunoka bejár a nagyfaluba dolgozni, ha ő nem keresne egy kis pénzt, felkopna az álluk. Igaz, van itt minden: disznó, tyúk, a gabona is megterem, a kacsák a patakban lubickolnak egész nyáron, nekik aztán jól megy soruk, kotorják a vizet, s mint a paprikajancsi, úgy buknak alá, a fenekük az ég felé kandikál, és hopp, már fenn is vannak. A méhek itt tanyáznak a fákon, csak a mézet kell begyűjteni. A legnagyobb baj, hogy nincs ember. Ez a jány sem akaródzik magának valakit
keresni, pedig ő, amikor az unokája korába lépkedett, ilyen fiatalon már gyermeket hozott a világra. Özvegy is lett egyhamar, az uráról már csak egy tábori levélből tudta meg, hogy nincs többé.
- Mamóka! – köszöntötte a kislány, és az öregasszony mellé telepedett. Ki tudja, mi járhatott a fejében, de azt kérdezte:
- Mondja, maga nem fél a haláltól?
***
kaskötő istván
A harmadik felvonás
4.rész
Soha jobbkor nem történhetett volna, mármint, hogy a Postának sikerült a fővárosi telefonszolgálatot,
nagyszékely istván
Tengerész szimfónia
A közönség elcsendesedett és a műsorvezető bejelentette a gála utolsó számát. Böröcz Gábor, az ifjú karmester boldogan sietett a színpadra. A nézők lelkes tapsa köszöntötte. Mielőtt a karmesteri pulpitusra
lépett volna, váratlanul a közönség felé fordult, és… és… tisztelgett. A nézők közül néhányan elnevették magukat, de ezt nem lehetett hallani, nem volt egyáltalán zavaró. A fiatalember a zenekar felé fordult, a kottát letette, akkurátusan kinyitotta, és az elsőhegedűs legnagyobb meglepetésére valami ismeretlen nótát kezdett dúdolni. Ez merőben szokatlan gesztus volt, az ilyenkor a feladatra koncentráló karmesterek részéről. Főképp úgy, hogy dalocskának semmi köze nem volt a darabhoz, ami a műsoron volt, inkább tűnt valamiféle kocsmadalnak.
A karmester felemelte mindkét karját, a közönség elcsendesedett, várták az első taktusokat, de a pálca eléggé durván lecsapott a kottára, és megfenyegette a mélyhegedűst, mert nem figyelt rá. A pálca újra a magasban, majd megmozdult, és a zene felcsendült. A zenészek pontosan tudták a darabot. Mégis figyelték a kar-mestert, hiszen ő fogta össze őket egységes hangzássá. Most azonban inkább arra volt szükségük, hogy a
precizitásukra bízzák magukat, mert a karmester ma kissé indiszponáltnak tűnt. Nem vezényelt rosszul, de meg se közelítette a versenyen mutatott teljesítményét. Ezt a zenekar tagjai az idegi fáradtságnak tudták be. De azzal már nem tudtak ők se mit kezdeni, hogy a fiatalember idétlenül vigyorgott rájuk, időnként kacsintott a zenész hölgyeknek, és az arckifejezése valami olyasmit árult el, hogy: na, milyen vagyok, milyen a zeném?
***
bányai tamás
Senki
Neoncsövekkel megvilágított hosszú és néptelen folyosón vezették végig, majd betuszolták egy szűk
legálabb is részben, helyreállítani. Sápi egy boldog pesti rendőr volt. A huszonnégyórás szolgálata idején gyakran a füléhez tartotta a kagylót és derűsen állapította meg.
-- Van vonal… a zannyát. – persze nem kellett aggódnia, hogy panaszosok zaklatják, így aztán hozzá- vetőleges csendben telt el a nap.
Ruzicska jött, ment, nagy igyekezettel próbálta elkerülni az őrmesterrel való találkozást. Azt már előre sejtette, hogy nem lesz különösen népszerű az öreg előtt a gyerek miatt. Tudott dolog volt, hogy Nagy a fia halála óta eléggé zárkózott lett és mióta újra szolgálatba lépett, mintha elvesztette volna a régi lelkesedését a rendőri szolgálatot illetően. Míg Ruzicska próbálta a látszatot tartani, az őrmester lemondóan legyintett, ha a rend és törvény kérdése felmerült, ami igen ritkán fordult elő a jelen körülmények között. Előbb a nyilasok, most meg az oroszok az urak az utcán, mit tehet egy pesti rendőr? Örüljön, ha nem viszik Szibériába, mint hadifoglyot. Nap, mint nap jön az orosz járőr, kivágják az ajtót, jönnek–mennek az őrszobán, mintha otthon lennének. Nagy őrmester füstölög a méregtől, de nem tehet semmit. Legtöbbször bezárkózik az irodájába, várja, hogy leteljen a huszonnégy óra szolgálati idő, s átadja a stafétabotot Gulyás tizedesnek, aki az őrszobaparancsnok helyettese. Na és az a másik ok, amiért Ruzicska utálja az őrmestert. Ahogy kiderült, hogy Lampert őrmester nyugatra ment és a helye megüresedett, Nagy őrmester Gulyást terjesztette fel és nem őt. Várják, hogy az előleptetését jóváhagyjak, de manapság lassan történnek dolgok a főkapitányságon, fejetlenség meg a tradicionális bürokrácia, mi más.
***
t.ágoston lászló
Ördögszekér
Még javában törték a kukoricát a partoldalon, a cukorrépa egy része is ásóra várt, amikor elkezdték híresztelni a faluban, hogy jönnek a tagosítók és megszervezik a téeszcsét. Aki nem akar belépni, annak elveszik a földjét, és az ingoványosban kap helyette valami ócska, sást termő sziket. Máskor ilyen nagy dologidőben a gyerekeket küldték a gazdák a csarnokba a tejjel. Most bezzeg mindegyik maga ment. Ott álldogáltak a jégverem mellett, meg az artézi kútnál, és kannaöblítés közben napról napra aggodalmasabb arccal kérdezgették egymástól: " Hé, koma, nem hallottál valami újabb hírt a téeszcséről? "
Szinte mindenki hallott. Egymást kergették a kósza hírek a nagy gazdák eltűnéséről, vasvillás verekedésekről, meg egyéb, hasonló idegborzoló eseményekről. Igaz, senki se maga látta, az se volt biztos, hol történt... Ha meg igen, akkor se volt tanácsos bevallani, mert elég sokan eltűntek a környékről rémhír terjesztés vádjával, aztán leshette a család, honnét, mikor kerülnek elő...Sokkal biztonságosabb volt, ha a szomszédnak mesélte valaki a vásárban, vagy éppen egy lerobbant teherautó vezetője mondta el, míg íz árokparton szerelte a kidurrant kereket. A falusi gazdák azonban tudták honnét fúj a szél; mire kell odafigyelni, s mit engedjenek el a fülük mellett.
Ezen az estén is ott ácsorogtak a kútnál. Az egyik bekecses, nagycsizmás parasztember titokzatos arccal, visszafojtott hangon magyarázta:
- Az asszony bátyja írt Békésbül. Náluk már a fél falu belépett. Először a nagygazdákat dógozták meg. Vót amelyiknél ott is aludtak. No, nem azért, mert puha volt a fekhely... Addig nem tágítottak, míg alá nem írta a nyilatkozatot.
- Tűlem ugyan alhatnak, van vacok az istállóban...
***
irodába,ahol egy férfi az íróasztala mögül, tompított fényű lámpa mellett a falra szerelt televíziót nézte. Felettébb ingerülten tekintett fel az érkezőkre.
- Vendéget hoztunk - mondta Korondi kisérőinek egyike.
Az íróasztal mögött ülő férfi egy futó szemvillanással szemügyre vette a bekísért embert.
- Késő van - mondta aztán türelmetlenül. - Az orvos sincs már itt. Nem tudok mit kezdeni vele. Kisérjék a százhetesbe, ott van a folyosó másik végében. Aztán maguk is mehetnek a dolgukra. Ezt a jóembert meg majd elintézzük holnap reggel.
A kisérők megvonták a vállukat, és eleget tettek a felszólításnak. Elvezették foglyukat a százhetes szobáig, s nem éppen gyengéd mozdulattal belökték az ajtón.
Korondi egy asztal előtt találta magát, amelynek másik oldalán egy sápadt arcú, sovány férfi kártyát vetett. A kisebb robajjal érkező váratlan vendég láttán felemelte fejét, és a kezében tartott kártyalap mögül mondta:
- Na, ugye megmondtam, hogy hamarosan új ember érkezik! - Hangja egykedvű volt, akár az olyan emberé, aki hangsúlytalanul és érzelemmentesen beszél mindenről, lett légyen az trágár vicc vagy személyes tragédia. Felhúzott szemöldöke, meg a homlokán gyűrődő keskeny ráncok jelezték csak, hogy igazának tudatában elégtételt érez. - Gyarapszik a senkik intézménye.
A szobában két másik ember is tartózkodott, Korondi megjelenése beszélgetésüket zavarta meg, ami cseppet sem bántotta őket, vélhetőleg közömbös dolgokról esett szó, mert a vállasabb, ereje teljében levő középkorú ember szemei vidám pislogásba kezdtek, láthatóan örült, hogy megszokott, s talán már unalmassá vált társasága új taggal bővült. Rántott egyet átnedvesedett, ujjatlan atlétatrikóján, és lomha mozdulattal feltápászkodott az ágyról. Korondi elé lépve bemutatkozott.
- Starecz Mihály vagyok, ha elhiszi.
- Miért ne hinném el?
Starecz a nagy darab emberek öblös hangján felnyerített.
- Itt mindenki az mond, amit akar.
***
fetykó judit
Epreskert
4. fejezet.
Zöldi bácsi kis kétkerekű, apródróthálós taligán tolja haza a boltból a heti vásárlást. Az asszony mögötte lépked, apró, kimért lépteivel. Ma kiöltöztek, a bácsi kalapot tett a sildes sapka helyett, a néne letette a kötényt, és tiszta kendőt kötött.
A boltban minden hírről tájékozódtak, ami szükséges volt nekik, a hétvégét betölti hírekkel az egyházi újság, és a Ludas Matyi. Ez elég. Az öreg szerint ennél tájékoztatóbb lapok nincsenek, ami nekik kell az ezekben mind meg van írva. Őket nagy újság nem érheti, átéltek két háborút, változó politikai és határviszonyokat.
Ahogy átjöttek a hídon, és a telep elején, mert az ő házukba csak a cigánytelepen át lehet bemenni; az öregúr változásokra lett figyelmes. Bevitte a kocsikát az ajtóig, onnan már úgyis az asszony dolga, hogy elrakodjon, és elindult, hogy megnézze, mi készül a sövény másik oldalán.
Ott nagy változások kezdődtek. A Pici-föld tetején, az öreg egyik unokája kezdett házat, vagy talán putrit építeni. Az út másik oldalán Busáék felett meg a kőműves cigány, a Kalocsai jelölgetett, karózott, s erősen el volt foglalva, amint az öreg Babérossal beszélt.
